25.rész: A vita

....megcsókoltam.Hosszú percekig csókolóztunk, majd a telefonom csörgésére lettünk figyelmesek.
-Ne vedd fel! - mászott rám Jenson.
-Fel kell vennem. A francba! Nico az.
-Szia Édes!
-Szia!Most tudok beszélni. Mit szeretnél?
-Talán ez nem telefon téma. - mondtam kissé spiccesen.
-Te ittál?
-Én? Csak egy kicsit.
-Szerintem most feküdj le és majd akkor holnap megbeszéljük.
-Szerintem te ne parancsolgass nekem!
-Most miért vagy ilyen?
-Mert egyedül hagytál a barátnőddel.  - válaszoltam a sírás határán.
-Oké! Először is a volt barátnőm, másodszor nem hagytalak vele, honnan kellett volna tudnom, hogy jön.
-Nico!Gyere haza, szükségem van rád!
-Holnap megyek!
-De nekem most kellesz. - gördült le egy könnycsepp az arcomon.
-Te most sírsz?
-Nem. - törölgettem a könnycseppeket.
-Sietek.Szia!
-Nekem most mennem kell. - fordultam Jenson felé.
-Ne menj.
-Ezt én nem tudom megtenni vele, ezt már egyszer eljátszottuk, te megbántottál engem, én pedig őt.
Sajnálom Jenson, de most nem hagyom magam.
Rohantam hazafelé, amennyire csak tudtam, gyorsan beugrottam az ágyamba és csak sírtam amiatt, amit tettem.
Másnap arra ébredtem, hogy Nico simogatja az arcomat.
-Jó reggelt! - köszöntem kómásan.
-Neked is jó délutánt! - nevetett.
-Mi? Mennyi az idő?
-Délután 3.
-Úristen!
-Akarsz beszélni a tegnap történtekről?
-Jó lenne.
-Akkor mesélj!
Elmondtam neki mindent, amit a barátnője mondott, sőt még azt is elmondtam, hogy átmentem Jenson lakásába, de itt olyan szúrós tekintettel nézett rám ,hogy nem mertem befejezni a sztorit.
-És mit csináltatok? - nézett rám komoly tekintettel.
-Te most féltékeny vagy?
-Nem válaszoltál a kérdésemre. - emelte fel a hangját.
-Ne Cica, ne kiabálj velem. Nem történt semmi. - próbáltam menteni a menthetőt.
-Csak próbálom megérteni, hogy miért hozzá mentél?
-Mert rajtad kívül, ő az egyetlen, akit ismerek itt és nagyon pipa voltam a barátnőd miatt. Kellett valaki, aki megnyugtat.
-Hogy érted azt, hogy megnyugtat?
-Nézett rám idegesen.
-Mégis mi van veled? Megmondtam, hogy nem történt semmi. Még mindig nem bízol bennem, igaz?
Szinte sírva beszéltem vele, félig azért , mert végül is igaza van , és félig azért, mert ő nem tud róla és éreztem a bizalmatlanságot.
-Szerintem van is okom rá. Felhívom Vivien-t.
-Kit? - néztem rá értetlenül könnyes szemmel.
-A volt barátnőmet. Nem is tudod a nevét?
-Nem érdekelt, szerintem ő sem tudja az enyémet. - vonta meg a vállam.
Nico 10 perc múlva visszajött és beszámolt a telefonbeszélgetésről.
-Elmegyek az ebédre, velem jössz?
-Mikor lesz?
-Holnap.
-Mi? Ahhoz képest jókor akartak szólni.
-Jössz vagy nem?
-Ne csináld! Nem adtam rá okot - vagy legalább s nem tud róla -, hogy így beszélj velem Nico Rosberg!
-Most én is kiakadhatnék, hogy az a kis ribanc meg akar hívni egy "baráti v. családi" vacsira.
-Ne beszélj így!
-Ó! Nagyszerű , még véded. Gondolom csak neked van jogod kiakadni, hát közlöm veled, hogy b*szd meg.
Sarkon fordultam és becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtót.Most még sírni se tudtam , pedig lehet, hogy az jobb lett volna.
Ellazulás képen, vettem egy jó forró fürdőt és egy óra múlva bementem Nicohoz a hálóba, aki épp tévézett.
-Még haragszol? - kérdeztem egy szál törülközőben.
-Nem is tudom, talán túlreagáltam. - nézett rám bűnbánóan.
-Talán nem éppen Jenson-t kellett volna felkeresnem. Ne haragudj!
-Szeretlek!
-Én is. - bújtam hozzá.
Így aludtunk el, reggel mikor felébredtem próbáltam nagyon halkan kimenni és felöltözni, mert ugyebár ezt este nem sikerült.
Visszagondoltam arra, hogy mi történt az elmúlt 2 napban. - Mi lesz ebből, ha én állandóan Jenson-hez rohanok, mikor valami baj van? - tettem fel a kérdést magamban.
-Szia Claire!
-Szia Édes!Máris felébredtél?
-Máris?Már 10 óra is elmúlt.Figyelj csak, én szeretném megbeszélni a tegnapi dolgot, tudom hogy egy kicsit elvetettem a sulykot, de nézd az én szemszögemből.
-Értem én.És tudom, hogy én is ugyanolyan hibás vagyok a veszekedésért. - öleltem meg.
-Esetleg lenne kedved eljönni velem arra a bizonyos ebédre? - kérdezte kissé félve.
-Persze.
Akkor el kellene kezdenünk készülődni Drága. - nevetett Nico.
-Ja, ha ez az ára, akkor inkább maradok. - feleltem nevetve.
-Lustaság! Gyere! - húzott fel a kanapéról.
Nico szülei Dél-Franciaországban éltek, így nem volt hosszú az út, de nekem sikerült majdnem elkésnem így is.
-Claire! - kopogott Nico a fürdőszobaajtón. - Kész vagy már?
-Mindjárt.
-Másfél órája ezt mondod.
-De nem tudom, hogy mit vegyek fel.
-A szüleimmel találkozol, nem az USA elnökével.
-Az első benyomás a legfontosabb. - nyitottam ki hirtelen az ajtót. -Te ezt nem tudod?!!
-Tudod, a késés is az első benyomáshoz tartozik, és te abban most jól benne vagy.
-Forma 1-es pilóta vagy, az a dolgod, hogy gyorsan vezess. . néztem rá csípőre tett kézzel.
-Tudod, a kettő nem ugyanaz. Inkább hozd ki, hogy mit akarsz felvenni és segítek.
-Te pasi vagy! - néztem rá értetlenül.
-Szerintem erre már hamarabb rájöttél. - villantott egy mosolyt.
-Nem úgy értem, szerinted olyan egyszerű ezt kiválasztani.
-Hozd már! - tessékelt be a szobába.
-Jól van, majd meglátod, én szóltam.
-Tempó!
Gyorsan bementem a szobába és kihoztam a választási lehetőségeket.
-Nem egy hétre megyünk, ez csak egy ebéd. - nézett rám értetlenül, amint meglátta a ruhákat. - Na mindegy, mesélj! Mi a probléma?
-Most nem tudom, hogy ezt vegyem fel ezzel, vagy ezt ezzel?

-Maradjunk abba, hogy pasi vagyok. - mondta tátott szájjal.
-Őszintén szólva, nekem az első variáció jobban tetszik.
-Hm hm...nem tudom...
-Figyelj... -jött hozzám Nico - engem nem érdekel, hogy mit gondolnak rólad, de én jobban szeretlek, ha magadat adod. - fogta meg a kezem.
-Akkor legyen az első. - simogattam meg az arcát.
-Oké, de próbálj meg a lehető leggyorsabban elkészülni, mert szorít az idő.
Még magamon is meglepődtem, hogy milyen gyorsan felöltöztem, lesiettünk a kocsihoz, Nico tényleg "hű" a munkájához, padlógázzal mentünk és 11:56-ra odaértünk.
-Készen állsz? - nézett rám.
-Mire?Végül is nem az USA elnöke lakik a házban. - mosolyogtam idegesen.
-Ne izgulj!Apámat már úgyis ismered, és ha úgy vesszük Vivienne - t is. - próbálta oldani a feszültséget.
-Oké! Vágjunk bele. - adtam neki még egy utolsó csókot.
Kiszálltunk  a kocsiból az ajtó felé vettük az irányt, Nico megnyomta a csengőt és....
-11:58, eddig jók vagyunk . - súgta a fülembe nevetve, de én valahogy nem vettem a lapot, szinte remegtem az idegességtől, csak az járt a fejemben, hogy - Úristen! Most találkozok mindenkivel, aki fontos vagy fontos volt Nico életében, Istenem,csak el ne szúrjam, Úristen!
Arra eszméltem fel, hogy nyílik az ajtó.